VERSES OLDALAM - ÉRZÉSEK PAPÍRRA VETVE - szerzői jog fenntartva! Ne írd át

Lelkes Miklós:
CSAK EZ A TÁJ...?

Ha ing a nád, s habja felhőhöz ér,
s szabad kékben a határszéli szél,
pirosat zúg félig behúnyt szemem,
s örvénylik álom, idő, végtelen.

Idő szikrát fog, a perc múltba ég.
Bár mindennek keresem istenét,
úgysem találom, s enyém annyi csak
amennyi bánat-hamuban maradt.

Virágmanócska jön és rámnevet:
- Nem érdekelnek már az emberek?
- Az érdekel, ki tőlük fényt vesz el,
az a sötét szellemkéz érdekel!

- mondom, miközben minden kis virág
meg-megforgatja sziromcsillagát,
s minden tükörben csillagtánc pezseg,
s kart karba öltnek tükrös énekek.

Szépség-tájon féléber életem
egyszerre könnycsepp és mézszerelem,
ha illatdúsan száll, siet a rét
tavaszt imádni Hozzád, Messzeség!

Fut ezüstlő ér, felhő nádhoz ér.
Sötét kezektől lélek mit remél?
A tárgyak mélyén rejtett istenek,
megremegő fényt kioltó kezek.

Az idő-vég új fényt lobbant nekem.
Hull, hull a könnycsepp rád, mézszerelem.
Ha semmi sem volt, - mi volt igazán?
Csak ez a rét, szálló álomhazám?

Csak ez az erdő, gondokkal tele,
árnyak ijedt-játékos erdeje,
ahol bagoly huhog, s gurul a hold,
s meséről sem biztos, hogy mese volt?

Csak ez a víz, madár-söpörte szél,
s amit halpikkely-villanás ígér?
Csak csend, amely ég-forrásból fakad,
s ragyogtat este csillagfalvakat?

Csak az a nyár, gyümölcsdal-képzelet?
/Azt is elvitték sötétlő kezek!/
Csak őszi, barnán búsongó vidék,
mit itt-ott enyhít piros, sárga, kék?

Csak az a tél, hol görbítő fagyok
feszítnek jéggé hópillanatot,
amelyben szívmeleg kuckó a vágy,
mely szívesen kínálja önmagát?

Csak száll a rét, illat, álom, ima,
virágmanók szélvitte csillaga...
Rejtett kezek, kés-istenek.Tudom:
szépségekben is ott vár gyilkosom.

Lelkes Miklós
KÁRPÁTALJA CSILLAGA

Bárhol is élsz, egyszer erre a tájra
utazz el: szépség-dús, s titkok hazája.
Más itt a hold, mint másutt, énekében
bánat is bájos, gyöngyruhás reményben,
s hajnalokban piros lovak sörénye
lángol színt a még bóbiskoló égre,
s búcsúzó csillag csók-pillanata
döbbent szívet: a Világ Csillaga!

Ilyen tájat eddig sehol sem láttam.
Folyók tobzódnak szivárvány-csodákban,
ezüst zengést adnak a hegysötétnek,
fenyőkben mélység és magasság: lélek.
Különös föld! Akárcsak Csillagában,
nyugalmában is elszállni kész szárny van.
Arany tücskök szórnak szikrát a réten:
Szépség-tűz gyúljon alkonyi mesékben!
Az esték illatban, sziromkehelyben,
s az ember helyett eltűnődő csendben
máris égen a világ-jel maga:
Kárpátalja fenséges Csillaga.

Tavaszkor e táj még szebb, mint a nyárban:
határtalanban viráglobogás van,
fű, fa, bokor, újult kristályú ének
mutat erdőt, rétet, felhőt: Egészet, -
kis ékszerekből összeáll az Ékszer,
s messzeséget koronáz Messzeséggel.

S ősze oly szép, míg pirosat keverget,
s barnát zöldjébe ballagó hegyeknek!
Majd sárga füttyent, jön függönyös eső,
s köd, a csúcsok közt furán eltekergő,
szürkén lóg vízbe kis törpék szakálla,
s a Felejtés emlékezik a Nyárra.

Milyen tele? Az Elmúlás - fehéren,
szépségtisztán, ha nap kisüt, a fényben.
Alszik a medve brummos barna lénye,
s nyelvén málnaszem álomédessége.
Azé ily álom, kit csak érzet éltet,
csak szín, csak szél, csak fel nem ismert élet.
Az ész hiú, de a szív olykor kérdi:
nem jobb csupán csak érzetekben élni?

Ám azt is láttam: hányan meg sem értik
se történetük elejét, se végit,
az eddigit! Múltjuk. Igazat adnak
gőgös ukránnak, butított magyarnak.

Gyógyíts sebet, sajgó emberi lelket,
Láthatatlan Varázslat! És szerelmed
mutassa fel szíveknek a Csodát:

Megértés, Béke közös Csillagát!

Lelkes Miklós
FELHŐK
(Böszörményi Zoltánnak)

Tavasz lett. Jött egy sánta nyúl.
Vártam. Tudtam, hogy ott van
induló fűben, éledő,
fényfelhős tavaszokban.

Állt, míg futott a nagy mező.
Szemében csillag égett
és égő csendje csengetett
új csengők idejének.

Szemére néztem és szeme
enyém volt.Fent a szárnyak
vittek végtelen ég-tavat,
tükröt, mely láttat, láttat...

Álltam.Futott a nagy mező
fényfelhős szerelemben,
s felcsengő, piros hang-sebek
égtek, fájtak szívemben.

Tudtam, megfáradt sánta nyúl:
nem akarom, de ott van
szívem, csengőn sebző világ,
kegyetlen tavaszodban.

Fent szárnyak vittek ég-tavat,
lángfelhős álmú kéket,
vágyakat, örök dal-csodát
ígérő messzeségnek.

Örök-e? Felhő, szív elég...
A fény árnyékra váltott,
s nézte egy fáradt, sánta nyúl
a megindult világot.

Lelkes Miklós:
AZ ERDŐ LEGMÉLYE

A világ, amit tagadón - tudunk:
nagymindjárt múltba hajló hajnalunk,
számlapokon mutatók árnya és
egyre csonkább, csalódottabb Egész,

majd hangya-létet éget Délidő,
fényhidakon izzik szitakötő,
fémzümmögés, nyílnak álomszemek,
s kék réseken lepkeláng átnevet.

Az erdőben a kezdődő sötét
ahogy mélyül, szűnik a külön ég,
s a föld-éggel egyesül, fekete
szépségében félelmetes mese.

Elmosódnak lapuló levelek,
s a sóhajtás is egyre nehezebb.
Elvirágzott csillagunk, csillagom,
s bokor volt-utat tapogat, vakon.

Az erdő legmélye legigazabb:
a kőben már csak kényszer-pillanat,
fatörzs meghorzsol, vér szivárog át
ruhádon, színét rejti némaság.

Én már az erdő legmélyén vagyok.
Föld-égen elvirágzott csillagok.
A kőben kényszer, hogy gáncsolni kell.
Kérdés nincs, de a hallgatás felel.

Az erdő legmélye legigazabb,
s legszomorúbban kedves: önmagad.
Hullnak az elvirágzott csillagok.
Álomszemben álomhold fáj, ragyog,

s érted, mit búsan érteni lehet:
csillagszirom fekete pernye lett.
Még itt vannak, s már eltűntek a fák.
Voltál-e, erdő, voltál-e, világ?

Lelkes Miklós
A VÉGPONTON

A végponton sincs más, mint végtelen, de
ott egybeolvad már fény és sötét.
Megértheted a hulló részletet, de
érthetetlen marad a Messzeség.

Mit mondhatnék a sok-sok kis hazugnak?
A tudás, joggal bár, hiten nevet, -
de nem tudás már, mikor abbahagyja
a nevetést, csak álomgépezet.

Gépezet, melyben álmot gyárt a vegyszer,
forgó láncon rohanó pillanat, -
s a végponton sem látod az Egészet:
Te vagy-e te, Magad-e vélt magad?

Rossz álom jön. Jó álom. Jó a Rosszban,
rossz a Jóban. Mit sem tesz a halott?
Vagy mégis Ő épít fel Múltból Álmot,
Anyagtalant, - örökölt anyagod?

Ő is, te is. A végpontot nem értő
pusztít, sőt, Hite gyilkol, ha lehet.
A Becsület: megértett Nemtudásod,
szívjóság-telten bölcs Hitetlened.

A végponton az is lehet: megérted
a keveset, mi Létből érthető.
Mily kincset érne ELŐBBI megértés,
az Édenkert-Szív, Édenkert-Idő!

Kis szolga-koncért hazudj önmagadnak?
Döntsd el. Én verset írok: hallgatok.
Nem-kell verssel, - de benne Végtelen van,
most-jelennel nem békélő halott.

Lelkes Miklós:
ELLENPONTOK

Ellenpontok. Üvegsebek a nyárban.
Fehérkristályú bánatuk ragyog.
S árnyékok, lusta csendű boldogsággal,
kék falak alján fekvők, hallgatók.

Csak látszat-távol sorsú földi, s égi
egymástól: ember és csillag elég.
Ellenpontokat egyesít egy könnycsepp,
ha tűz-, s jégarccal néz a messzeség.

Ellenpontok között a sorsom fáradt
és látnom kell, amit nem akarok,
s nemcsak tudnom: éreznem mily közel van
az élőhöz a zártszemű halott!

Billent a mérleg: nem kell a dicsőség,
siker, amely ostoba tapsra vár.
A Titok kell, ám kulcsra vér szivárog,
s végtelen-makacs, nem enged a zár.

A Titok kell. Ellenpontok kinyíló
értelme. Mélyből sohsemvolt szavak.
Pattanó zár és táruló szabadság:
mindig-vágyott, sohsem-lelt pillanat.

Lelkes Miklós versei

Lelkes Miklós:
ÁLOMVÉGI TENGER

Azt érdekes volna tudni, hogy békén
jön-e a tenger álmainknak végén,
vagy megdöbbenünk: ott sem érnek véget
nekilendült hullám-fenyegetések?

Lesz ott valami mitől titkon félünk,
vagy víz hódol, hoz csillagsort elébünk,
csillagsort, melynek énekel a fénye,
s elkísér új, kinyíló messzeségbe?

Én nem hiszek Kharónban és Folyóban,
révész-ladikban, elsötétlő szóban,
isten-játékban, amit embereknek
érdektükör-hazugsága teremtett,

én csak vágyom életre vagy halálra,
melynek Szépségtől csillagos az álma,
Tengerre, melynek végtelen szerelme
ítélőn néz minden embertelenre.

Ki erre vágyik: itt meghalt, merészen,
halál nélkül. Megy az útvesztett szélben,
csodálkozik bohóc-mindennapokban:
hát az értelem és szeretet hol van?

Ó, Képzelet! S Te, Álomvégi Tenger!
Ha nem vagy is, csillagdús szerelemmel
Téged köszöntlek, az a való nékem
mi szépséget fürdet mosolygó fényben.

Te nem isten vagy, ember földi foglya,
akihez álszent imáit motyogja,
de Isten vagy, s ítélsz, a szívben, itt benn:
rosszat gyűlölő, jót szerető Isten.

Lelkes Miklós versei

Lelkes Miklós:
ÖRÖK TEREMTÉS

Mind-mind hiába: vizek álmos mélye
ha csillagot emel felszíni fényre
vagy tükrös haltest ős-pikkelycsodája
ámul rá légben lengő égi szárnyra,
s mikor vitorlák hóláng-vágya éget
gyönyört szemekben, fájdalmasan szépet,
s a parton fenyők aranyban, ezüstben,
s volt-madár már felhőkben, tovatűnten,
magokat váró lélek, földbarázda,
bús éhező a csírázó tudásra,
érett kalász, mely ring a csalfa nyárban,
s helyén máris csak szél-hajtotta árny van,
a Nagy Szüret a hegy hátán, ha kékre
száll szőlőillat csábos édessége,
s az élet is, mely munkától kifáradt,
s mehet, s hová? Igazság koldusának.

A teremtés: bohócjátékú ének
csengőt csenget varázsló messzeségnek,
de minden hull haldoklón múltidőbe...
Örök teremtés örök temetője:
ez az Idő. Ellenségünk. A dalban
hiába ott, - mégis megfoghatatlan.
Érthetetlen, hogy pusztul minden-minden:
képzelt trónjára leroskadó isten ,
s a Szabadság is, minden isten királya ,
habár tőrét Cézár szívébe mártja,
egy pillanat, s már gúnyolják a népek,
s a volt-király rabbilincsben felébred.

Kapaszkodnál a tegnapi örömbe,
de visz az Idő továbbömlő könnye
egy nincs-időbe, ahol már kegyetlen
felejtést őriz a felejthetetlen:
titkolt titkok örök szomorúsága,

örök teremtés örök pusztulása.

Lelkes Miklós:
A TÁRGYAK ÁLMA

Tárgyakból, mindből, sorsa sír, magányos,
meg nem értett, óriás törpeség,
bár lehet: sohsem hallod meg e sírást,
a pusztulás jajongó énekét.

Később meg lassan elalszik az ének,
s míg árnyak gyűlnek volt-fények felett,
rádöbbenhetsz: a holtnak hitt varázslat
tárgyaidban nem más, mint életed.

Tárgyak álmáról szólnék, ámde minden,
amit kimondok, máris átkozott:
minden tárgy holtként élő álomemlék, -
s úgy fáj ez a sok álmodó halott!

A nemlétet létként látni a tárgyak
álmában, együtt: fenség és magány, -
de ne kövess! Ne értsd az Érthetetlent!
Ne sírj létsír elégő csillagán!

Az jó csupán, ha átölel nemértés:
holdkavics csókol, folyóvíz szalad.
Ó, meg ne értsd a tárgyakban az álmot:
minden szilánkja sebző pillanat!

Lelkes Miklós:
VILÁGOK
Németh Dezsőnek

Nem tudjuk ki forgat világokat,
s mily sok idő akárcsak pillanat:
egy pillanatba, ha tágul a tér,
megannyi pergő világ belefér.

Mit ér véget nem érő végtelen,
ha börtönünk sem érti értelem?
S véges világ? A szem ámulna el:
ilyenről Lehetetlen énekel!

Vagyunk kis tudatlankák, emberek.
S közben a gőgön oly kevés nevet!
Sok lényegest nem értünk. Igy van. Ám
hányan hazudnak értést ostobán!

A Nagy Üzlettől harsog a Piac, -
szabad szív, s ész, mit létedért kiadsz.
Kiadsz? Erre találóbb szó akad:
Érdek-hazugság elér, fosztogat.

Világot, jobbat, nem teremthetek:
csak Istent, kiben piros szív remeg,
s ki bölcsen gyűlöl és bölcsen szeret, -
kinél nem árucikk a Szeretet.

Világa nincs, virága az Idő.
Egyszerre magvető és megvető.
Nincs-jövőbe szépség-magot vet el,
míg jelenünk megvetést érdemel.

Ó, Istenem, Te Nincs! Szépséget ad
Csillagszívedből minden pillanat,
s a végtelenül véges peremén
szabad-büszkén eléd térdelek én.

Csöpp lantomon pár hangkönnycsepp remeg:
halkan, de visszhangozzák Szívedet,
s hogy egek, földek, világok között
nem Szív, melybe Szépség nem költözött.

Lelkes Miklós
VAGY AZ AKOL

A házerdők közé kis hó-meséket
rakott a tél ideje peremén,
s egy égitest-vulkánból egyre ömlött
ablaksorokra arany lávafény.

Mentek kis pontok, isten vagy az ördög
rabszolgái, - mindkettőé, lehet -
s mint máskor is, a Megszokást vezették:
értelemre bámuló tehenet.

Az utca szűkült, de nagy volt a láger
/vagy az akol/: egy földgömbnyi világ.
Hófolt mesélt, volt-önmagát kereste,
s vándorútján elvesztett csillagát.

Mentek kis pontok, hátukon a számot
nem láthattam, - minden oly messze volt!
Az őrök is, távoli ördögisten
intézői, vélték: elég a hold

vigyázónak, e játékos halálszem,
s a tudatban titoktelt-élű kés,
amely villan a végső pillanatban,
s amely elől úgysincs menekülés.

Minden oly messze volt tőlem, magányom
egyszerre búsított, mulattatott:
látni engedte miként színlel élőt,
álmot a sok-sok álmatlan halott, -

s mily rosszul színlel, míg hatalom-pálcát
rab rabra emel, s lesújt rabra rab!
Kárhozat kélt köldöknéző imákban.
Semmi sem volt már tiszta, szent, szabad.

A nagy akolban kigyúltak a fények,
de nem mutattak mást, csak feketét.
Legyintettem. E görbe szolgatájnak
minek kereszt, igaz csillagbeszéd?


Minek e láger, birkák végakolja?
A hús keserű, szétömlik a vér, -
s a tengernyi rossz, gyenge gyapjúszálból
isten bolondja jó ruhát remél?

Legyintettem, de még fentebb a Csillag
észrevette, kedvesen nevetett:
- Ó, ember, ember! Látom megvetésed.
Pont olyan vagy most, mint az istenek...

Csillag nevetett és én is nevettem.
Megszokás bődült. Hófolt hallgatott.
Lent Semmi volt Mindenbe csomagoltan:
lélek-látszat, lélektelen halott

Lelkes Miklós:
A NAGY FA TÖRZSÉN

A Nagy Fa törzsén viharvert a kéreg,
repedésében megbotlik a láb.
A messzeségnek dalt áldoz az egyik,
más átkot mormol, megint más imát.

Minden lehull, vagy felszáll. Céltalanba.
A gyökeret ki látta? Senki sem!
S az ágakat? A fenti végtelenbe
rejtette el a lenti végtelen.

Csak most, hogy már a csontjaimban érzem,
döbbenek rá, mily csapda az Idő!
Ki állította nekünk, nem tudom, de
félelmetes és megszégyenítő.

Minden elmúlás az, hiszen az élet
síró nincs lesz, ha nem folytathatod,
s minek a csillag ijesztő sötétben,
ha szíveden csak átég s elragyog?

Dalt áldozol, s miért? A messzeségnek?
A végtelenben nincs is messzeség,
csak repedt kéreg elszürkült fatörzsön,
gyantás könnycsepp, mely máris, nézd, sötét.

A Nagy Fa törzsén testünket a kéreg
meg-megsebzi, s csak olykor csillan át
tűnő tükörből csendszirmú virágfény,
nincs-messzeségből átintő virág,

s Dalt áldozok az örök Érthetetlen
nagy oltárán, hiába, s hallgatok.
A Nagy Fa törzsén, ami van: az Nincsen,
ami ragyoghat minden elragyog.

Minden lehull, vagy felszáll céltalanba.
Lent a gyökér és fent az ág - titok,
és nincs-tükörből int egy piros csillag:
ma Csillagom, holnap a Csillagod.

Lelkes Miklós:
Azt kutatom...

Azt kutatom: a szavak belsejében
mily szó rejtőzik a titkos sötétben,
halott-közelbe bezárt végtelennel
mily szó vitázik, sír, könyörög: menj el!,
mily szó kacag fel könnyező szavakban,
s mint álmodik pirosló pillanatban
más életből jött szó piros világa,
s milyen csillagot csillogtat az álma.

Azt kutatom: belsejében a fénynek
milyen virágok, illat-testek égnek,
a Szépség miért lobban el hiába,
s ha csukódik fehér hószem s a drága
Tündér kigyúlt szárnyának árnya megnő,
mért nem sikolt a léten túli erdő.

Azt kutatom: a lélek belsejében
miért marad a Gondolat szegényen,
elhagyottan, s csak néz, néz bús-magába,
mért nincs hajléka, Tett-vetette ágya,
a trónon miért csak oktalan ok van,
miért hisznek glóriás hazugokban,
miért tapsolnak rút, tolvaj kezeknek,
s a bűnösnek, ha szétoszt földi szennyet,
miért rossz múlt győz fátyolos szemekben,

miért hal meg a Lélek mérgezetten.

Lelkes Miklós:
JÓ VOLNA...

A részek is többnyire szépek:
minden levél zöldhangú ének,
s a kéreg minden darabkája
Álom tűnődő-barna álma,

de, ha a Fa ott áll, egészben,
alkonyt elhagyó esti égen
érzed a Múltat: merre ment el
jövőt remélő csillagtenger.

Jó volna Fa, Haza, mely táplál,
Holnemvoltból sok-sok virágszál,
Igazságra született gyermek,
Szerelem, s nem színlelt szerelmek.

A Kard bár érdekekbe vágna, -
sebet gyógyítna fényvarázsa,
s itt lenne, kiben hiszek, s hittem:
Jósággal felfegyverzett Isten.

Összeforrna sok pici ének,
kinyílnának a Messzeségek,
s minden szívben csillagot várna
Holnemvolt piros virágszála.

Álom, Nincs-haza, Csillagisten,
sehol sem vagy, - s mégis szívemben.
Fel-felnéz piros Csillagodra
szabad fogoly: a Szépség foglya.

Lelkes Miklós:
NYÁR VÉGE

Együtt lengtek az ágak, hinták.
Tündér sütött ki palacsintát.

Álomba ért köténye széle.
Kék csendült rá konyhánk kövére.

Az ablakon nyárvégi hangok
darázsdongása átaranylott.

Bűvös diókban csöppnyi székek
hallgattak halkuló meséket.

Szél gyorsult világvégi réten
felhő, szépség futótüzében.

Kilengtek, lengtek ágak, hinták,
múltba villanó óraingák.

A kék elcsengett, elfelejtett.
Arany derengi át a csendet.

Elcsillogott másik világba
a darázskirály koronája.

Lelkes Miklós:
NYÁRBÓL A TÉLBE

A tájba lépő, s a tájból kilépő
nagy zöld cipőben ment az óriás:
a Nyár maga. Hegyhátakkal a vállán,
s álmos erdőkkel, - ki lett volna más?

Nem jött a szél: nem jött a tölgyfa-ének.
Így minden fa csak magában dalolt.
A csend-manók gyíkhátra, csillogóra,
ültek, kezükben ezüst óra volt.

Néztem az időt mérő pajkosokra.
Földre csücsültek: elsurrant a gyík.
Ujjongtak mind a pici ezüst órák:
az Idő szórta szét csillagait.

A Nyár, az óriás, hogy őszig ért el,
megéreztem: ez már a tél nekem
és valahol vár hósík-szemfedővel
csillagait rám szóró végtelen.

Az őszi télben hűvös lett a felhő.
A láthatáron eltűnt már a Nyár,
s gyúlt égpirosban szállt fekete kéken
egy ijedt szívű alkonyi madár.

Az én szívemben nem volt félelem, mert,
tudtam, a létből csak nemlét zenél.
Ki verset ír az tudja, hogy varázslat
minden: a nyár, hideg csillagfehér,

az élet-égbolt fénylőn vagy sötéten,
pirosra ömlő jajszó vagy panasz,
s a tél is az, ha álmodó fehérrel
volt-vágyainkra csendesen havaz.

Az én szívemben nincsen félelem, mert
dérlevéllel ha bűvöl őszi tél:
fény szikrázik fel, s égbolt-életemnek
az Érthetetlen szépsége mesél.

Lelkes Miklós:
GYERMEKKORI KARÁCSONY

Gyermekkori Karácsony.
Egyre vártuk, kétlábon.
A cicánk meg négylábon
nyávogta: - Jöjj, Karácsony!

Nem ő jött még, de egy hal.
Hitte: a kádban nyaral?
Hal, s hallatlan izgalom!
Cicánk vizes lett. Nagyon.

Kalács sült és csirke sült.
Tálban süti összegyűlt.
Kisült, s tűnt a sütemény,
bájos, ízes tünemény.

Húst csentünk a cicánknak:
ne eméssze a bánat!
S jutott neki egy kis hal:
hallgasson, mint a sülthal!

Csengő szava hirdette:
- Itt a Karácsonyeste!
Álomtükör-ablakok
mélyén tavasz ragyogott:

tél-tavasz! Kintről sötét
adta fények keretét.
Fenyőn Szépség tündökölt,
s távol titkod, Égi Föld!

Ajándékom kerestem, -
s a cicánkon átestem!
Kárpótlásként, tudtam, jár
néki majd fél csirkemáj.

Én mit kaptam? Légpuskát!
Ám nem lőttem hat nyuszkát, -
sőt, egyet sem. Nos, nem új:
csuda futós minden nyúl!